Resszkessetek betörők!

Most kaptuk a hírt a telekszomszédtól, hogy egy vaddisznókoca három csíkos malacával járkál be a telkünkre. 

Ki mint vet, úgy arat... vagy mégsem?

Legutóbbi bejegyzésem óta sok víz lefolyt a Dunán, ezért írtam egy kis összefoglalót, hogy mi is történt azóta a Dunakanyar eldugott kis zugában. 

Nos, örömmel jelentem, hogy a tervnek megfelelően elkészültek a magasított ágyások és megtörtént a veteményezés. 

Velünk örültek a vadak is! Volt ugyan egy kis vitánk a dizájnt illetően; a mi szigorúan merev, szimmetrikus elrendezésünk helyett ők inkább a lazán szétrugdosott, kis túrással felturbózott ágyás mellett tették le a voksukat.

Megszoksz vagy megszöksz?

Egy nagy álommal vágunk neki idén a Hegynek. Szeretnénk tavasztól - őszig, minél több időt a kis birtokon tölteni, sőt amennyire lehet kiköltözni és onnan munkába járni. Vagy inkább úgy kéne fogalmazni, hogy szeretnénk esténként oda hazaérkezni, a magunk kedvére alakított kis paradicsomba - távol mindentől és mindenkitől. Magam is meglepődöm mennyire vonz az egyszerűbb élet, a minimalizmus, a "slow life", vagy bárhogyan is nevezzük. Még az erdőszéli házikó minden kényelmetlenségét és komfortnélküliségét is hajlandó vagyok bevállalni a nyugalomért és szabadságért cserébe. 

Borongós visszatekintés

Sok bosszúságot okoz az építkezés, sőt még annál is többet! Naivan hittük mi laikusok, hogy elég megtalálnunk a megfelelő tervezőt, kivitelezőt, és majd távolból szemlélhetjük hogyan halad az építkezés. Néhány hónap múlva pedig boldogan átvesszük - még ha jelképesen is - a kulcsokat. Saját kárunkon tanultuk meg, hogy ez bizony így nem működik. Nagyon nem. 

Jó estét Szomszéd!

Sikerült végre lencsevégre kapni fenti lakótársunkat. Ő az: egy pele. Ez a kimondottan kíváncsi példány vagy fél óráig figyelt minket fentről, mi pedig őt lentről. Próbáltunk mi is kedves arcot vágni, hogy jó benyomást keltsünk szomszédunkban, és talán sikerült is, bár ő nem kapta elő a fényképezőgépét, hogy lefotózzon minket.

Eső után köpönyeg

Ronda esős hétvége van mögöttünk. Azért a kíváncsiság csak kihajtott minket vasárnap a birtokra, hogy lássuk, hogyan halad az építkezés. Ismeritek a játékot, amikor egészen apró különbségeket kell megkeresni két kép között. Rajta, lehet játszani!

Szépség és szörnyeteg

Van az úgy, hogy egészen elégedett az ember a világgal, pedig látszólag rettenetes a káosz körülötte. A múlt hét Verőcén ért minket ismét. Körbenézve  a telken sittkupacok mindenütt, de már nem aggódunk miattuk. Az itten állatvilágot viszont szokni kell, főleg egy városi nőnek, mint én.

“Apa kezdődik!”

A verőcei telek alsó kőháza már akkor használaton kívül volt, mikor először jártam itt. Tavaly aztán végleg kiürítettük, amit lehetett a faházba menekítettünk, ami tönkrement kidobtuk. Aztán mikor a kövek is kezdtek kimozdulni a falból, végképp életveszélyessé vált a helyzet.

Megfogalmaztuk hát elképzelésünket és kerestük azt az építészt, aki azonosulni tudna vele.

Megkezdtük a tavaszi szezont, éljen!

Minden március 15-dikét a telken töltünk kettesben, ez már-már hagyomány. (Kivéve, amikor a váratlan havazás miatt párom egész éjszakára a vonaton ragadt valahol Debrecen és Budapest között 2013-ban.) Az időjárás ilyenkor kora tavasszal teljesen kiszámíthatatlan; hol kegyes, hol kegyetlen. Most egyszerre volt mindkettő; hétfőn kellemes napsütés, enyhe meleg, kedden zord hideg, esős, havas.

Mit lehet csinálni télen azon kívül, hogy várjuk a tavaszt?

Az újév első napjaiban körülnéztünk a kis birtokon. Elsőre minden olyan idegennek tűnt, mintha járt volna ott valaki, mintha nem így hagytuk volna legutóbb. De miután megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy nem tűnt el semmi, sem a házból, sem a kertből, nem foglalkoztunk tovább a dologgal. 

A természet ünnepi svédasztala: helló ősz!

Párom leghőbb vágya, hogy a kis verőcei birtok nagy családi-baráti találkozók színtere legyen, ahol mindenki szívesen látott vendég, ahol minden generáció átélheti az összetartozás, a szabadság, az alkotó munka és a természetközelség élményét. Én pedig azt szeretném, hogy váljon otthonossá, ami itt körülvesz bennünket, ahol jó érzés fogadni a hozzánk betérőket és szívesen időzik, akit felcsaltunk. 

A pad, a kapu és a többiek

Nemigen volt időm blogot vezetni, miközben ezerrel készültünk az augusztusi nagy családi összejövetelre. Úgyhogy most utólag jövök néhány nyúlfarknyi képes beszámolóval; mi minden került ki a kezeim közül a nyáron.

„Most megtelt a kert”

Két kerek évfordulót ünnepel a család: 100 éve született Nagymama, és hát hol másutt lehetne rá méltóképpen emlékezni, mint az éppen 50 éve vásárolt verőcei birtokukon! 

Helló napsugár, hóvirág, sárga virágú som

Itt a tavasz, indulás a telekre! - adtuk ki a jelszót magunknak. 
15-20 éve még mennyire nem értettem a szüleimet, mi a fenét lehet ezen élvezni, hogy megpakoljuk az autót, aztán irány a telek, ott jól kidolgozzuk magunkat és hazajövünk!? Igazából most sem tudnám elmondani mi ebben a jó, egyszerűen csak jó. Főleg ilyenkor tavasszal kellemes az első melengető napsütésben kint a természetben tenni-venni. 

Az első gyümölcsfa csemeték

2013. őszén

Egyértelmű mindkettőnk számára a párommal, hogy a házzal és a kerttel kezdeni kell, kezdeni akarunk valamit. Felújítani, megmenteni mindazt ami értékes, megőrzendő szépség, úgy hogy közben ne változtassuk meg, ne rontsuk el a hangulatát, amit úgy szeretünk.

Az első találkozás

Villa Negra és mögötte a Kőház

Pár éve, nyáron jártam először Verőcén. Párom, akit akkor még csak rövid ideje ismertem, egyszerre szégyenlősen és büszkén mutatta a nagyszülőktől örökölt telket, nyaralót. A domboldalban fekvő, az erdőbe benyúló, elvadult kert, benne a valaha szebb napokat látott öreg ház rögtön magával ragadott. A gondozott gyümölcsösnek már nyoma sem volt, az erdő vette birtokba a kertet, de  itt-ott látszottak a nagyapa által kialakított teraszok, melyeket kövekből kirakott támfalak szegélyeztek, és a sűrű erdő-dzsungelbe vágott ösvények kötöttek össze.