Tündérkertem - A rózsakapu

Pünkösd van és a születésnapom. Tegnap még zuhogott az eső, ma ragyogóan süt a nap és én rózsakaput festek a kertben. Kezdettől fogva tervben volt, hogy itt állni fog egy rózsakapu, ami átvezet a nagy kertből az én kicsi kertembe. A futórózsákat két éve ültettük, egyre nagyobb nádkarók kerültek melléjük, de már azok sem bírták, kellett ez a kapu.

Ez a harmadik évforduló azóta, hogy elkunyeráltam a ház mögötti kertrészt és beleálmodtam saját tündéri kertemet. Bár első szóra adták, fokozatosan vehettem csak birtokba, mert volt oda vetve ez meg az, és meg kellett várni az őszt, amíg azok kikerültek onnan. Aztán jött az "így csináld, úgy csináld" jótanácsok sora, pedig én pontosan tudtam, hogy mit akarok és hogyan.

Régen nem vagyok már gyerek, fiatalnak sem titulálnak már, visszavonhatatlanul középkorú lettem: matatok a kertben, buli helyett rózsakaput festek a születésnapomon. Nagyobb munka mint gondoltam, az apácarács vékony lécei közötti kicsi hézagok közzé kell egyenként benyúlni. Nem férek hozzá, próbálgatom alulról, felülről, oldalról, már csupa festék a kezem, a ruhám, lassan haladok.

Finom jelzés érkezik: nem tartanék-e szünetet? Mindenki kezd éhes lenni tudom, el kéne kezdeni főzni… Születésnapokon, névnapokon általában 8-10 embernek sütök-főzök, igazi ajándék lenne, ha sajátomon nem kéne a konyha közelébe sem mennem. Nem várunk most vendégeket, így hát megmakacsolom magam; nem tartok szünetet. Nem erősködnek, kedvembe akarnak járni, nekiállnak. Hallom a nyitott konyhaablakon keresztül, hogy klopfolják a húst, serceg az olaj, sül a rántotthús. Ügyeskednek a fiúk, aztán bekapcsolódik a lány is.

Gyönyörű napsütés, kellemes májusi meleg. Együnk a kertben! Éppen elkészülök a festéssel, mikor teríteni kezdenek. Szaladok fel, fürödni, átöltözni, hiszen én vagyok az ünnepelt, azt mégsem lehet, hogy így köszöntsenek fel!

Könyvet kaptam, azt amelyikre vágytam; kertről, házról, az élet szeretetéről szólót, fényképalbumot; kedvemre rendezhetem most már a tavalyi esküvőnk előhívott képeit, nincs tovább nyafogás, hogy fél éve is már, és még mindig nincs mit kézbe venni. Aztán kaptam még futópetúniákat az erkélyemre - hogy még szebb legyen, mert meleg, lusta reggeleken ott a legjobb meginni a kávét és ücsörögni tízig a reggeli maradványai fölött. Elérzékenyülök, hogy mennyire figyelnek, ismernek, tudják minek örülök. Ízlik az ebéd is, és legnagyobb meglepetésre torta kerül az asztalra a kétszáz kilométerre lévő Mandula cukrászdából (hol dugdosták eddig?) Finom.

Timi kutya hempereg a fűben. Nincs egyenletes  

pázsit, nagyon árnyékos része ez a kertnek, örülök, hogy egyáltalán él a fű a sárgabarackfa alatt. Beállítjuk a rózsakaput, rákötözöm a felfutó rózsákat. Lapos kövekből kirakott lépegető vezet át a kapu alatt. Egyszer majd talán elér a padig, de az útépítés lassan halad, mert a köveket egyenként hozzuk a Dunapartról, amikor arra járunk. 

A pad a kedvencem. Oroszlános öntöttvas lábait vateráztam, párom vonaton-buszon cipelte Vácról - csoda, hogy meg nem szakadt. Az eredetileg fehér, rozsdás lábakat feketére festettem és asztalossal csináltattam rá padot.

Leülök ide kicsit, és gyönyörködöm a futórózsáim rózsaszín virágkoszorújában.

Fotók: Kertész H. Attila (nagyításhoz kattints a képre)